Toraja

Rammang – Rammangból északnak vettük az irányt, és egy alvós busszal elindultunk a 300 kilóméterre lévő Toraja tartományba. A távot kb. 9 óra alatt teszi meg a busz. Az út fele hegyi szerpentin, ezért a lassúság. Egész jól lehetne aludni ezeken a járatokon, mivel adnak takarót, párnát, lábtámaszos, majdnem vízszintesre dönthető ergonomikus fotelekben ül az ember, (Van olyan is, amin emeletes ágyak vannak), de a szerpentin és a sofőrök vezetési stílusa miatt, elég nehéz nyugodtan aludni, néha majd kizuhan az ember a helyéről egy-egy fékezésnél.

Reggel 5 körül érkezés Makaleba, Toraja fővárosába, még gyorsan alszunk két órát a hotelben is, majd indulhat eddigi utazásunk, de talán egész életünk legkülönösebb antropológiai tapasztalatszerzése.

A Toraja népcsoportnál nagyjából minden a vízibivalyról, és a halálról szól, illetve ez még nem is teljesen pontos, mert itt nem akkor számít valaki halottnak, ha nem lélegzik többé, és nem meleg már a teste, hanem akkor, amikor eltemetik. És ez a két dolog nem feltétlen történik egyik hétről a másikra. Az elhunytak testeit gyakran évekig otthon tartják még, és úgy is bánnak velük mintha élnének, beszélnek hozzájuk, megvan a helyük a családban, ugyanúgy, mint amikor még önerőből mozogtak. Persze a testeket tartósítószerekkel nyomják teli, így nem kell tartani a bomlási folyamattól.

A temetési szokásaik sem szokványosak, annak ellenére, hogy keresztények. Egy temetési szertartás 5 napig tart, ahogy kivettük. A szertartás kezdetén megjelenik a falu apraja nagyja, valamint a szomszéd falvakból is eljönnek, meg úgy egyáltalán, aki ott tud lenni, ott van. Ráadásként jönnek a turisták, hiszen Torajaföld a temetésekről híres. Az elhunytat röviden elbúcsúztatja a közvetlen család zárt ajtók mögött, majd a koporsót kihelyezik a főtér közepén egy emelvényre, és valamilyen szertartásmester (nem pap) beszédeket mond.  Már a temetés elején láttuk, hogy rengeteg disznót hoznak lekötözve a temetésre. Ezek ajándékok a családtagoktól, barátoktól. Minden disznó fel van címkézve, rajta van, hogy ki hozta, és nevet is adnak az állatnak, ezeket egy ember szépen összegyűjti, hangosan felolvassa, a papírokat pedig elteszik. Ki milyen ajándékot hoz, nagyobb vagy kisebb állatot, ugyanazt illik majd visszaadni, amikor a másik családban temetnek valakit.

Ezután kezdetét veszi a vérengzés, banánleveleket hoznak, és ott helyben elkezdik a disznókat leölni egy-egy jól irányzott szíven szúrással. Hát nem mindig sikerült elsőre… Ezután ha az állat elcsendesedik leperzselik, és már bontják is. Innen már olyan, mint egy jó falusi disznóvágás, csak nagyobb méretekben. És pálinkát sem láttam :) Kb. 10-15 állatot trancsíroznak fel röpke 1 óra alatt. Egy részét kockákra vágják, friss bambuszba töltik fűszerekkel, lezárják valami növényi rosttal, és egyszerűen tűzbe dobják. Kb. fél óra és isteni finom malacsült lesz belőle, amit azonnal hordanak is körbe a vendégseregnek. A hús nagy része nagyobb darabokban pedig szét lesz osztva a vendégseregnek, akiknek így otthon pár napig meglesz az ellátmány. Másnap ugyanez a menetrend, majd a 3. napon bivalyt, vagy bivalyokat ölnek le ugyanilyen menetrendben. A bivalyok rendkívül drágák, olyannyira hogy normál esetben nem is mindenki engedhetné meg magának, de megtudtuk, hogy inkább eladósodik a teljes család és a rokonság is, de minimum egy bivalyt mindenképp leölnek. Hitükben ugyanis a leölt bivalyok fogják segíteni az átkelést a túlvilágra. A bivalyok olyan értékesek, hogy semmi másra nem használják őket csak a temetésekre. Nem dolgoztatják őket, nem eszik meg ha éhezés van, mert kell a temetésre.

A temetésen nincsenek síró, szomorkodó emberek, itt mindenki „bulizik” csak az állatok sírnak. Az elhunytat végül ténylegesen eltemetik, de itt nem földbe ásott sírok vannak, hanem a kőkemény gránit sziklafalakat, vagy nagyobb sziklákat vájják ki, ebből lesz a sír. 6 ember 3 hónapnyi munkája egy sír elkészítése. Láttuk hogyan készül, kb. ujjnyi darabokban fejtik a követ, főleg egyszerű kézi szerszámokkal. A sírokra nem virágokat helyeznek hanem, vizet, sört, pénzt, cukorkát, olyasmit, amire egy élőnek is szüksége lehet. A sírokhoz sok helyen élethű fabábúkat is kihelyeznek, amiket a mesterek fényképek alapján alkotnak meg, néha meglepően élethűre.

 Ennyit láttunk mi egy Toraja temetésből. Nem hiszem, hogy valaha elfelejtjük.

A hagyományos Toraja házak szintén megérnek pár szót. Cölöpökön állnak, a tetejük bivalyszarvat formáz, és kizárólag fából vannak. Az illesztések is. Nincs bennük szög vagy csavar. Teli vannak vésve mindenféle mintákkal, amit utána szép színesre ki is festenek. Sikerült egyben aludnunk is, és még egy erősebb földrengést is átvészeltünk benne.

A kulturális sokk után egy vezetővel bevettük magunkat a Torajaföld hegyei közé egy két napos embert próbáló túrázásra. Hogy rövidítsük a jelentős távot néhol elhagytuk a járt utakat, és rizsföldeken keltünk át. Ezeken ösvényi széles földgátak tetején lehetett sétálni, amik itt egyszerre töltik be a járda és a gátak szerepét. Néhol vízibivalyok dagonyáznak, vagy a rizsföldek lépcsőzetesre váltanak, néhol visszamentünk a dzsungelbe. Egy kis hegyvidéki faluban aludtunk 20 egynéhány km megtétele után, itt aludtunk tradicionális Toraja házban. A házigazdák igazán elmehettek volna vendégszerető magyar falusi embereknek, mivel olyan mennyiségű ételt tettek elénk, hogy megkérdeztük még mennyien jönnek vacsorázni. Másnap reggelire ugyanez volt a helyzet, és mivel úgy látták, hogy a hosszú túra legyengített minket, még pakoltak is nekünk útravalót.

Vezetőnk mondta, hogy érdemes lenne a faluban venni valami kis cukorkát, mert lefelé menet a helyi gyerekeknek biztosan örömet szereznénk vele. Így is lett, mind az iskolából kilométereket hazafelé sétáló gyerekek, mind az iskoláskort még el nem érő otthon lévő picurok elképesztő örömmel fogadták az apró kis ajándékot.

Itt azért nem igazán gyakori a turisták látványa, így amikor pár helyi munkások csoportjába futottunk, kb. 10 perc fényképezkedés után tudtunk csak tovább menni. A vezetőnk elmondta, hogy ezzel az aprósággal Ők az instán, facebookunk egy darabig igen nagy királyok lesznek a barátok közt.

A túra végére elértük Rantepao városát ahol egy aranyos kis vendégházban szálltunk meg. A probléma csak az volt hogy a korábbi földrengés miatt az egész városban nem volt egy fikarcnyi áram sem. Másnapra sem, amikor tovább kellet mennünk.

Ha valaki Celebész déli részére látogat, semmiképp se hagyja ki a Toraják földjét, a nehéz megközelíthetőség ellenére sem. Biztos, hogy életre szóló élményekkel fog ott gazdagodni!